KNUD ROMER - AKI PISLOG, FÉL A HALÁLTÓL

Knud Romer nevét befutott reklámszakemberként ismerték Dániában, olyannyira, hogy saját magát alakította Lars von Trier Idióták című filmjében, amikor váratlanul kirobbant belőle ez a fájdalmas történet. Sem a siker, sem az alkohol nem volt elég ahhoz, hogy továbbra is magába fojtsa gyermekkori gyötrelmeit, melyeket német édesanyja miatt kellett elszenvednie egy dán kisvárosban. Talán a téma hosszú kihordásának köszönhetően Romer már első regényében tökéletesen kiforrott íróként mutatkozik be. A könyv ellentmondásos fogadtatásra talált hazájában, részint díjakkal halmozták el, részint hatalmas felháborodást szült szűkebb környezetében, ami nem is csoda, hiszen témájával, a történelmi gyökerű németgyűlöletettel darázsfészekbe nyúlt az egyébként mindenféle kisebbség iránti türelméről híres Dániában.  

RÉSZLET A REGÉNYBŐL

Mindig féltem anyai nagyapámtól, félelmen kívül aligha éreztem iránta mást. Mindenki Schneider papaként ismerte. Hogy egyébként mi volt a keresztneve, nem tudom, de ennek nincs is jelentősége, sohasem jutott eszembe a keresztnevén szólítani. Nem olyan férfi volt, akivel bizalmaskodni lehetett.
Schneider papának több kilométer sebhely borította az arcát, jelesül annak bal felét. Az előző évszázadban lefolyt párbajok, a Schlägerverein nyomai. A párbajozók – becsületüket védendő – egymás elé álltak, bal kezüket hátratették, és rezzenéstelenül vagdalták egymás arcát kardjukkal.
Papa hátrafésülte őszes haját, halántéka magas volt, és ha valaki a szemébe nézett, kihívta párbajra: – Sie haben mich fixiert, mein Herr.1 – Rezzentéstelen tekintete mindig a külvilágot fürkészte, nem tudom, megúszta-e bárki a vele való találkozást. Nagymamát kivéve. Benne az volt a csodálatos, hogy képes volt állni Schneider papa tekintetét – anyámnak ez nem ment –, nagyanyám volt papa egyetlene, az érzékeny pontja, amit persze titkolt, mert egyébként kemény volt és megközelíthetetlen.
Szabadon rendelkezett az asztalfőn anyám és apám otthonában, aranykeretbe foglalt képe, amely egy erdei tisztáson készült, az ebédlőnk falán függött. A képen, kezében könyvvel, nagymama mellett ül a pázsiton és maga elé néz; nagymama karjában csecsemő, serdülő anyám a vadászkutyát, Bellót fogja. A könyv, a gyermek és a kutya határozta meg a szerepeket; Schneider papa képviselte a szellemet és a kultúrát, az asszony a szülést jelképezte, a gyerekeket, akik közel álltak a természethez, idomítani kellett, mint a kutyákat.
Evés közben mindig egyenes háttal ültem a széken, mindkét kezem az asztalon, állam alatt a szalvéta, mintha Schneider papa csakugyan ott ülne velünk az asztalnál és szemmel tartana. Tudtam, hogy ha valamit rosszul csinálok, és teszem azt, késsel vágom a krumplit, vagy kérdezés nélkül megszólalok, rögtön beleszúrja a villát a kezembe.
Schneider papa volt a legszigorúbb ember, akit ismertem, és ott volt mindenben, ami szigorú, kemény és fájdalmas. Ő volt a legfelső gomb az ingen. A vizes fésű foga, amivel végigszántják az ember haját. Horzsolás a bőrön, félelem a késéstől. Nem tegeztem, ahogyan senki más sem.
Nem hiszem, hogy akadt bárki, aki tudta a keresztnevét, vagy egyáltalán eszébe jutott volna így szólítani. Azt nagyapám borzalmas titokként rejtegette, mert a tét óriási volt. Ha egy nap a keresztnevén szólítják, rögtön tudta volna, ki az illető. Rajta kívül csak egyvalaki ismerte a nevét: Isten.

Anyai nagyanyám a háború alatt a levegőbe röpült egy benzinnel telt pincében. Damaris Dora Renata Matthesnek hívták, Németország egyik legszebb asszonya volt. Olyan szép, mint egy görög szobor, mondta anyám, amikor a nagymama múzeumi képeslapokra emlékeztető fényképeit nézegettük. Első férje és egyben nagy szerelme, Heinrich Voll vakbélműtét közben meghalt, magára hagyva feleségét és kislányát. 1924-ben nem olyan idők jártak, melyek kedveztek volna az egyedülálló anyáknak, de küllemének köszönhetően nagyanyám ismét férjhez ment, ez alkalommal Schneider papához.
Papa gyönyörű felesége tehát felrobbant, megégett, s ami visszamaradt belőle, a háborús sebészet poklában élt tovább. Toldozták-foldozták, csukamájolajjal kenték, mert az orvosnak az az őrült ötlete támadt, hogy a szer a seb gyógyulását szolgálja, különben is megakadályozza a bőr kiszáradását. Kínozták nagymamát, aki lement az Elba partjára, hogy fájdalmában a folyóba ölje magát, és egyre csak azt rikoltozta: – Mein Gott, warum läßt du mich nicht sterben?2 – Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, el akarta pusztítani, ami megmaradt belőle, de nem járt sikerrel, s végül fátyollal takarta el az arcát, megtartva magának a fájdalmat és a szégyent, tönkretett tárgyként élte tovább az életét.
Soha nem csodálkoztam a külsején, nem hasonlítottam más nagymamákhoz. Ellenkezőleg, őket hasonlítottam hozzá, és azt gondoltam, milyen furák a nagy fülükkel meg orrukkal. Amikor anyámmal és apámmal múzeumba mentünk, vagy osztálykiránduláson a Gliptotékában sétáltam, nagyanyámat láttam a talapzatokon orr, fül, kéz és láb nélkül. Számomra ő volt a klasszikus szépség megtestesülése; ahogy a szobrok arca, az övé is ajak nélküli mosolyba merevedett.
Könnyen sírva fakadt, zokogott, amikor látogatóba mentünk hozzá, zsebkendővel integetett, amikor a kocsink visszaindult, és ha meghatotta egy fennkölt, szentimentális film, megszólalt: – Ich bin so gerührt.3 – Nyáron a kertben ültünk, felolvastam neki Eichedorff, Keyserling vagy Robert Walser romantikus könyveiből.  – Ach wie schön4– jelentette ki, amikor befejeztem, s arcán könnyek peregtek végig. Szerettem, határtalan gyöngédséget éreztem iránta, lehoztam volna érte a csillagokat az égről, ha képes lettem volna rá, és egyszer meg is tettem.
Tizenöt kilométert kerekeztem a lápig a Hannenov erdőben, már sötétedett, amikor a fák közé értem. A víz fekete volt és félelmetes, s akkor hirtelen felvillant valami a csalitban: szentjánosbogarak! Hazavittem őket, és amikor mindennel elkészültem, megkértem nagyanyámat, hogy jöjjön az ablakhoz és nézzen ki a kertbe. A szentjánosbogarak világítottak a sötétben, úgy ragyogtak a gyepen, mint a csillagok az Orion csillagképben. Sokáig álltunk ott, figyeltük, ahogy a szentjánosbogarak útra kelnek, a csillagkép fokozatosan feloszlik, egyre halványabb lesz, majd végül eltűnik. Néztem nagyanyámat és feszülten vártam, tudtam, hogy mindjárt megszólal: – Ich bin so gerührt.

Apai nagyapám optimizmusáról sokat elárul, hogy egy olyan városban indított buszjáratot, amely túl kicsiny volt, és olyankor, amikor az embereknek nem volt pénzük. Az újdonság varázsa hamar elenyészett, és a busz üresen járt. Hiába helyezte át a megállóhelyeket, tett ki újabb és újabb táblákat, változtatta meg a menetrendet és szállította le az árakat. Nagyapám feltartóztathatatlanul megindult a lejtőn, és minden reggel azzal a megalázó tudattal kelt föl, hogy hiába ül be a volán mögé fején sofőrsapkával, egyetlen utas nélkül fogja róni a köröket a városban.
Nagypapát nehéz volt megadásra bírni, ahelyett, hogy tanult volna a hibáiból, azzal akarta megmenteni a vállalkozását, hogy felduzzasztotta. Szó sem lehetett arról, hogy bezárja a boltot, ellenkezőleg, elérkezettnek látta az időt, hogy felvirágoztassa az üzletet. Kibővítette a gépkocsiparkot és a menetrendet – az útvonal már nemhogy túl rövidre, hanem éppenséggel túl hosszúra sikerült, ráadásul olyan végállomása volt, ahová senki nem kívánkozott: Marielyst.
Ez volt nagypapa Las Vegasa, ő volt az egyetlen, aki hitte, hogy itt az új Skagen, a fürdő- és üdülőhely, ahová özönleni fognak a vendégek; jönnek majd Koppenhágából és Németországból, és ő fogja őket szállítani, csak türelem! De nem volt ott más, csak tönk szélére jutott tanyák, homokos szántók, szélfútta gátak és egyetlen móló a panziónál, amely az év nagy részében üresen állt – és nagypapa ebbe a semmibe indított járatot.
– Ma megérkeznek –, mondogatta, sebességbe tette a buszt, és Marielyst felé vette az irányt. – Majd holnap –, közölte este, amikor visszatért anélkül, hogy akár egyetlen jegyet is eladott volna. Vacsora közben lelkesen regélt a természet szépségéről, az arany és zöld erdőkről meg a külföldi fürdővendégekről, akik ugrásra készen várnak; de a mából idén lett, a holnapból jövőre, majd ismét csak jövőre, és minél szerényebb lakoma került az asztalra, ő annál többet beszélt.
Időnként úgy tűnt neki, fénypontokat lát, azt hitte, emberek állnak az országúti megállóban, és rátaposott a fékre, de amikor odaért, nem volt ott senki. Majd’ kiugrott a szíve a helyéről, amikor első alkalommal kinyitotta az ajtót, és sapkáját megemelve kérdezte a várakozóktól: –  Egyirányút vagy menettértit? – Mire azok nevetve nyújtottak felé néhány tyúkkal megpakolt ládát, és azt mondták: – Egyirányút. – Hamarosan az országút menti falvak és tanyák lakóinak ingyen szórakozásává vált, különösan a gyerekek körében, hogy odaálltak a megállóba és megállították a buszt. Soha nem mentek sehová.
Nagypapa lassanként letett arról, hogy megálljon, rutinosan vezette a buszt oda és vissza az országúton, nem akart tétlenkedni, s esténként „a szabad ég alatt” mozgalom erősödéséről beszélt az asztalnál, a küszöbön álló nagy áttörésről, amiben jószerével maga sem hitt már – és úrrá lett rajta a tanácstalanság. Nem tudta útját állni a hitelezőknek és eltartani a családját, máról holnapra éltek, és egy reggel beismerte, amit mindenki tudott, hogy a turisták nem jönnek – és utolsó útjára indult a busszal.
Végighajtott a Gedser felé vezető országúton, keresztül  Vaggerlosén, a buszmegálló mellett, ahol – ahogy már korábban is annyiszor – egy fiatalember várakozott. Nagypapa nem állt meg, miért tette volna? De ezúttal tévedett, a férfi futott a busz után, kalapját lóbálva kiabált, utazni akart! Nagypapa kinyitotta az ajtót, az utas felszállt. – Guten Tag – köszönt a férfi, egyirányú menetjegyet kért, és a panziónál leszállt. – Marielyst, balti-tengeri fürdő – jelentette nagypapa németül. – Einen guten Aufenthalt – fűzte még hozzá, ahogy évekig gyakorolta, de most, amikor hasznát vehette volna a nyelvtudásának, már természetesen késő volt.

1 Uram, Ön fixírozott.
2 Uram, miért nem engedsz meghalni?
3 Milyen megható.
4 Ó, milyen szép!