PANNONHALMI MŰVÉSZETI FESZTIVÁL
Forrás: skandinavhaz.hu
[2007. augusztus 11.]

A zenei események idei két főszereplője Pjotr Iljics Csajkovszkij és az ötvenedik születésnapját ünneplő, dán Bent Sorensen.

A kortárs dán művészet erejét különösen a filmművészeten keresztül ismerhette eddig a magyar közönség. Az itthon még ismeretlen Sorensen a jelenlegi dán zene kiemelkedő alkotója, akinek műveit világszerte játsszák. A két zeneszerzői életmű szembesítését olyan előadóművészek közreműködése mellett élvezhetjük, mint a legjelentősebb skandináv modernzenei együttes, a Cikada Ensemble (NO), továbbá hazai, valamint szlovákiai és cseh kiválóságok (Csalog Gábor, Csordás Klára, Boris Lenko (SK), a Keller Vonósnégyes, az Eugen Suchon Quartet (CZ-SK), a Szent Efrém Férfikar és az UMZE Kamaraegyüttes).

A késő esti koncerten a Berlinben élő kitűnő jazzgitáros, Snétberger Ferenc fog szólóestet adni.

A zeneszerzők

Minden a felületen történik - Bevezetés Pjotr Iljics Csajkovszkij és Bent Sorensen művészetéhez

A komolyzene évszázadok óta kitűntetett rangot élvez az európai kultúrában: nem egyszerűen egy a művészetek között, hanem sokak szerint a művészetben és a művészet által elérhető szellemi totalitás maximumát nyújtja. A nyugati kultúra a zenében az egység és a teljesség páratlan megvalósulását ünnepli, azt a szinte szakrális minőséget, amelyet immáron az emberek jó része sem a vallásban, sem az irodalom és a képzőművészetek különféle formáiban nem talál meg ilyen tisztasággal. Az élet töredékességének, esetlegességének és iránytalanságának ellenpontozásaképpen a zenében a szabadság és a szükségszerűség csodás unióját vélik megpillantani: dallamok szabad áramlását, amelyek azonban titkos rendnek engedelmeskednek. A „nagy zene” azért örvend tiszteletnek, mert az valami „mély” dolog: felszíne bármily kaotikus is, strukturális mélyrétegei azonban egy végtelen rend lenyomatai.

Csajkovszkij és Sorensen zenéjében mindenekelőtt az a közös, hogy egyiknek sincs efféle „mélysége”: minden a felületen történik, s ami ott nem történik meg, azt nem pótolja a mélység semmiféle ígérete.
Csajkovszkij nagy melódiái mögött – amelyek mindig az álmodozás és az extázis idejébe ragadnak – a zenei struktúra alibi-jellegét fedezhetjük fel; avagy megfordítva: azt a késztetést, hogy a klasszikus formakánon minden elemét (témát, átvezetést, kidolgozást) strukturális funkciójától megfosztott melodikus-extatikus révületté lényegítsen.
Sorensen zenéje pedig a fókuszálhatatlanság (vagy nehezen fókuszálhatóság) tapasztalatában részesíti a hallgatót: a többnyire igen élénk hangáramlás gyakran nyújtja azt a benyomást, mint amikor túl közel állunk egy megfigyelni kívánt eseményhez. Ez arra késztet, hogy hátrább lépjünk néhány lépést, és egy bizonyos távolságból igyekezzünk áttekinteni a mintázatot. De mihelyst megváltoztatjuk pozíciónkat, máris ellenállhatatlan csáberővel lép fel újra a zene közelbe-hívó hatalma, s amikor az Egészt otthagyjuk a Rész kedvéért, semmiképp sem lesz rajtunk úrrá az a meggyőződés, hogy közben bármiféle veszteséget szenvedtünk volna el.

Csajkovszkij és Sorensen művészetében korántsem a zene szellemi leértékelődésével találkozunk, midőn a teljesség ígéretének megtagadásába ütközünk. Bár lényegében egyikük sem felel meg a „mélység” elvárásának, hiszen nem váltják be a totalitás igényét, mégsem „felületességről” van szó esetükben, mint ahogy ezt esetleg gondolhatnánk, hanem sokkal inkább a zenei temporalitás átértékelődéséről. A futó időfolyam mindkettejük zenéjében a pillanat felmagasztalásával képez kontrasztot. Az elsuhanó hangulat és a magával ragadóan tovakígyózó melódia nem ad módot arra, hogy távolságot tartsunk a hangzás primer minőségeitől és – túltekintve (vagyis inkább túlhallgatva) a felületen – az intellektuálisan birtokolható struktúra biztonságába húzódhassunk.

Nem mi mélyedünk el e zenében, hanem az mélyed el bennünk: valószerűtlen szépségei kiemelkednek hétköznapjaink tapasztalataiból és lelkünk – mégoly rendezetlen – struktúráinak építőköveivé válnak.

Veres Bálint

***

Bent Sorensen (*1958), mint generációja legmeghatározóbb dán komponistája, mindenekelőtt instrumentális zeneművek alkotójaként vált ismertté a nyolcvanas évek közepén. Odahaza és külföldön egyaránt nagy figyelmet keltett kamarazenéjének (négy vonósnégyesének és számos más kamaraművének) sajátos hangja. A kilencvenes évek folyamán termése mindinkább kibővült nagyzenekarra írott darabokkal: a The Echoing Garden (1990-92) c. kantátával, eddigi egyetlen szimfóniájával (1995-96) és három versenyművével (Birds and Bells, 1995; La Notte, 1996-98; Sterbende Gärten, 1992-93; ez utóbbiért elnyerte a Skandináv Zenei Tanács Nagydíját).
Hangszeres művészetével szemben vokális termése csekélynek mondható. A The Echoing Garden mellett egyedül az In Paradisum (1994-95/2002) című alkotás sorolható a nagyobb lélegzetű korális művek közé, amit néhány kisebb darab övez. 2003-ban mutatták be a zeneszerző első operáját (Under the Sky) a Dán Királyi Operaházban.
Műveit olyan rangos előadók szólaltatták meg, mint Leif Ove Andsnes, az Arditti Vonsónégyes, az Ars Nova Copenhagen, a Cikada Ensemble, a Dán Rádió Szimfonikus Zenekara, Frode Haltli, Christian Lindberg és az Oslo Sinfonietta.
Számos hangfelvétele jelent meg többek között az Auvidis Montaigne, a Bridge, a DaCapo és az ECM kiadóknál.

Kapcsolódó linkek:
A részletes műsor
Az előadókról